A Sas-hegy egy a Budai-hegység remek panorámát adó magaslatai közül, ami különleges figyelmet érdemel geológiája, növény és állatvilága miatt . Visszatérő látogatóként a délelőtti és a délutáni szakvezetéses túrák után most megnéztem, milyen itt a naplemente.
A Budai-hegység különlegessége a látszólag kopár szikláival már messziről észrevehető Sas-hegy. Nem csupán azért mert a mindössze 259 méter magas hegy területén számtalan élőlénynek él. Hanem azért is, mert évmilliók alatt kialakult területén élő növény-és állatfajok megtelepedése és megmaradása egy egyedülálló élőhelyet hozott létre.
A Sas-hegy története a földtörténeti középkorban kezdődött a triászban itt hullámzó tengerrel, majd az ebben található mészvázú állatok maradványainak lerakódásával folytatódott. Az évmilliók alatt vastag réteg keletkezett, ami az eocén és oligocén földtörténeti korban törésvonalak mentén feldarabolódott, a törésvonalak mentén pedig kialakult egy sokcsúcsú röghegység. A kalcium-magnézium-karbonátból álló dolomit egy könnyen morzsolódó, a mészkőnél puhább kőzetet. Egyes helyeken viszont a vulkáni tevékenység részeként kovával gazdagodott és az eróziós folyamatoknak jobban ellenálló közet alakult ki. Ennek a folyamatnak köszönhetően létezik többbek között a Beethoven-, és Medve-szikla is.
A sajátos morfológiájú hegység tömege a déli oldal felé húz, ez az oldal meredekebb és napsütötte míg az északi oldal lankásabb, de hűvösebb. Az éghajlat a Föld története során folyamatosan változik, jégkorszakok jöttek és mentek, a változó körülményekhez az élőlények pedig igyekeztek alkalmazkodni. Nem történt ez másként a Sas-hegy lakóival sem. Ennek köszönhető, hogy a mérsékelt égövi és száraz kontinentális éghajlatú Magyarország közepén megmaradtak a szubtrópusi éghajlatot kedvelő növények.
Ezek közül az egyik legkülönlegesebb a közönséges csikófark, ami tényleg csak a nevében közönséges, ugyanis több szempontból is különleges. Korábban úgy jellemeztem, hogy “inkább tűnik valami száraz kórónak, mintsem a nyitvatermő ősfák egy kései leszármazottjának”, de a Naplemente túrán látott példányok rácáfoltak, a virágzó példányok ettől sokkal szebben néznek ki. A növény kétlaki, a hímivarú példányok a Sas-hegyen vannak, a porzósok pedig a Gellért-hegyen, a beporzás a szél segítségével történik.
Korábban még nem láttam a most virágzó magyar gurgolyát, aminek egy másik faja a közönséges gurgolya is van a hegyen. A magyar gurgolya magasra megnövő, a tőleveleinél kissé kaporszerű növény és védett. Itt él még a nyár illatos hírnöke a Szent István szegfű, ami az Apáthy-szikláról már ismerős lehet. Erről is írtam korábban ebben a bejegyzésben.
Az északi oldalon nem meglepő a hidegtűrő alpes éghajlathoz hozzászokó, azt kedvelő növények maradtak meg a jégkorszak után. Ilyen például a nyár közepén hosszúra nőtt pázsitra hasonlító, tavasszal azonban szép kékes színű bugavirágzatot bontó budai nyúlfarkfűv is. A reliktum jellegű növényről egyik év húsvétján már volt szó ebben a bejegyzésben. A Sas-hegyen található populáció jelentőségét többe között az adja, hogy a növényfaj világon található egyedeinek mintegy kilencven százaléka itt él.
A Naplemente túrának a páratlan adottságok, a különleges növény és állatvilág szakértő ismertetése mellett a fokozatosan sötétségbe boruló és mesterséges fénnyel megvilágított Budapest bemutatása is célja volt.
Ebben a galériában a páratlan panoráma és a rózsaszínes égbolt alatt elterülő város és környéke látható.
Kapcsolódó bejegyzés
Tavaszi virágözön
